Hova repült a boldogság?

Az a vélekedés alakult ki rólunk, hogy nemcsak a nyugatiakhoz, de kelet-európai szomszédainkhoz képest is boldogtalan, depresszív, mosolytalan nép vagyunk. Vagy azok lettünk. Egyik legjelentősebb, évekig tartó felmérésükben azt vizsgálták, hogyan függ össze az emberek lelkiállapota, egészségi állapota, anyagi helyzete és boldogsága. Mit mutatnak a kutatásaik?

– Nem igaz, hogy eleve depressziós nemzet vagyunk. A hatvanas években viszonylag jók voltak a mentális, pszichés „boldogság”-mutatóink, a szegénység ellenére. 1970-tõl kezdett a helyzet komolyan romlani, elsõsorban a középkorú férfiak életkilátásait illetõen. Ennek hátterében a depresszió és a krónikus stressz állt. Meggyõzõdésem, hogy a problémák gyökerei ötvenhatig nyúlnak vissza. Ötvenhat után rájött a politika, hogy számára az a legjobb: ha a tömeg manipulálható; ha nincsenek vágyai; ha nem igazán kreatív; ha nem megy ki az utcára; ha nem kutakodik a múltja után. Ehhez engedményeket kellett hogy tegyen, így lettünk a legvidámabb barakk.

A kornak legjellemzõbb jelszava ez volt: kicsi vagy kocsi? A kicsi helyett fontosabb lett a kocsi. Aztán megengedte a rendszer a második, harmadik gazdaságot vagy mûszakot, a finom mutyizásokat. Ebbe inkább a férfiak haltak bele, a nõknek annyiban volt ebben szerepük, hogy elfogadták és elfogadtatták a férjükkel a rájuk diktált értékrendet. Késõbb kezdték úgy érezni, hogy az az egy-két biztos pont, ami eddig volt az életükben, szertefoszlott. Miután eltûnt a kádári álbiztonság, a legfõbb kérdés az lett, ki vagyok, mitõl leszek értékes. A válasz: ha jobb a fizetésem, ha jobb a kocsim, jobb a farmerom és jobb a feleségem, mint a szomszédomnak.

Ez volt az önértékelés alapja. Ugyanakkor azok az értékek, amik egy társadalomban biztos kiigazodási pontnak tûntek, akár évszázadokon keresztül, összeomlottak. Ezt fokozta az, hogy nem volt az emberekben valamilyen közösséghez tartozás – egyház, baráti kör, társadalom stb. – élménye, ami minden esetben erõsíti a személyiséget. A közös értékrend, a közös gondolkodás, egy közösség adta összetartozás élménye a magyaroknál mai napig hiányzik.

Hol kap leginkább értéket egy fiatal? Nem a családban?

– Csakhogy a legtöbb magyar családban elég tragikus értékrendet kapnak a gyerekek. Sok családapa így értékel: ha a legjobb számítógépem van, többet érek, a legjobb autóm, legjobb telefonom ugyanígy. Hihetetlen áldozatokra képesek, hogy jobb autót vegyenek, mint a szomszédé. Ezt nevezzük státusz-szindrómának. Ezeket az értékeket gondolják a boldogság alapjának, de ettõl nem boldogok lesznek, hanem depressziósok. Magyarországon a médiamanipulációval való fertõzöttség is hihetetlenül erõs.

Amerikában nem legalább ilyen erõs?

– Csakhogy Amerikában sokkal nagyobb a társadalom ellenálló képessége. Az embereknek volt idejük megtanulni ellenállni. Amerikában például az iskolában minden reggel elmondják, hogy én az Egyesült Államok polgára vagyok, hogy én egy közösséghez tartozom. Vigyáznak, óvják, és büszkék rá. Ott mindenki büszke valamire. Ezek az apró dolgok erõsítik az embert az ilyenfajta ördögi tehetséggel megalkotott reklámokkal szemben. Magyarországon Buda Béla kifejezésével élve titkok járják át a társadalmat, nem beszélünk a származásunkról, a családi ügyeinkrõl, a hitünkrõl, sikereinkrõl. Mentségünkre legyen mondva, nem csoda, hogy a múltunkat titkok övezik, rengeteg olyan eseményt éltünk át, amirõl valóban jobb is nem beszélni.

Amerikára visszatérve, lehet, hogy az ottani filmek szentimentálisak, ahol is mindig a jó gyõz, de nagy része pozitív életszemléletet és jövõt sugall. Ellentétben a magyar filmekkel, amik csak a vircsaftról szólnak és amikbõl depresszió árad, üresség és fájdalom. Ebben az értelmiségnek óriási a felelõssége. Több vizsgálatunk is kimutatta, hogy a jókedv, az öröm, egészségvédõ és életet meghosszabbító tényezõ.

Azon férfiaknak, akik 2002-ben voltak 40 és 69 év közöttiek, 8,8 százaléka halt meg. Azok nem haltak meg feleannyi arányban, akik jókedvûnek mondták magukat, akik általában úgy érezték, hogy meg tudják oldani a nehéz helyzeteket is. Ezt hívjuk tanult sikerességnek. A legnagyobb arányban azok haltak meg, akiknél a tanult tehetetlenség, azaz a depresszió lett úrrá. Ezek az emberek úgy éltek, hogy azt érezték, akármit csinálnak, az csak rossz, abból csak baj lehet. Ez nem személyiségvonás, ez a tartós stresszhelyzet következtében alakul ki.

Selye János azt is mondta többek között, hogy a stressz az élet sója. És valóban, nagyon sok helyzetben – például a mûvészi produkciók nagy részénél is – egy „jófajta” stressz abszolút inspiráló lehet.

– Valóban. A jó kihívásokkal való megbirkózás emberi és pszichés fejlõdésünk alapja. Ez is az egyik titka az amerikai társadalomnak, ahol már a gyerekeket is úgy nevelik, hogy ezekre a kihívásokra alkalmasak legyenek. A stressz önmagában nem káros, mert enélkül nem fejlõdnénk. Sõt, részint az a baj a mai fiataloknál, hogy nagyon kevés stressz éri õket, mert se fizikai, se szellemi kihívásoknak nincsenek kitéve, csak ülnek a tévé elõtt, miközben a szülõk agyonvédik és agyonkényeztetik õket.

Selye kimutatta, hogy azok a patkányok, amiket áramütéssel stresszhelyzetbe hozott, elõször menekülni próbáltak, aztán megpróbáltak hozzászokni a hozzászokhatatlanhoz, és a végén, a kísérlet harmadik szakaszában megtanulták, hogy nem tudnak elmenekülni az áramütés elõl. De már nem is akartak, a krónikus stressz állapotába kerültek, és mind elpusztultak. Akkor, mikor feladták. Felméréseink szerint ma a felnõtt magyar lakosság 18 százaléka, azaz majdnem minden ötödik ember ilyen állapotban van. Ez Budapesten kevésbé látszik, de kisvárosokban, falvakban, észak-keleti megyékben, az Alföldön és fõleg az idõsebb emberek között tarol ez a betegség.

A férfiaknál mi idézi elõ ezt az állapotot?

– Leginkább a munkahelyi bizonytalanság, a család eltartását illetõ kilátástalanság. A nõk ebbe ritkábban halnak bele, náluk, mikor bizonytalanná válik a munkahely, a karrier, akkor a családtagok, a gyerekek, a barátnõk hirtelen fontosabbak lesznek. Vizsgálataink szerint a férfiak számára a közvetlen partner, a feleség, a házastárs szerepe óriási a pszichés védelmet illetõen. Akinek 2002-ben nem volt házastársa, vagy nagyon rossz volt a házastársával való kapcsolata, azoknál sokkal magasabb volt a korai halálozás aránya. Ez fordítva is igaz, akinek volt házastársa, és a kapcsolatuk jó volt, azok közül jóval kevesebben haltak meg.

Amikor a nagy árvizeink voltak vagy a romániai forradalom vagy a taxisblokád, az emberek elkezdtek beszélgetni egymással, elkezdtek egymásra találni. Mi történt velünk?

– Mintha egyszeriben boldogabb lett volna az egész ország. Mert a történtek egy közösségi élményt hoztak létre, közösen cselekedhettek, egyikük a másikukért, önmaguk problémájáról kicsit elfeledkezhettek. Pillanatok alatt képes visszatérni az öröm, ha van közös cél.

Miért olyanok a magyar tinik, amilyenek?

– Rengeteget dolgoznak a szülõk, a hétvégén is. Nincs idejük örülni, nincs idejük szeretni egymást, nincs idejük beszélgetni, és leginkább a gyerekeikkel nincs idejük foglalkozni. Legkényelmesebb a tévé, a számítógép elé ültetni. Így nem tudnak kialakulni az életükben azok a kapcsolatok, azok a biztonságot és valódi örömöt adó pontok, élmények, amik a késõbbi ellenálló képességük alapját képeznék. Régen faluhelyen az utcán vagy a városban a grundokon megtanulták, hogyan kell ismerkedni, szeretni, hogyan kell eljutni a másikhoz, hogyan lehet megélni és megoldani egy helyzetet. Most a gyerekek túlnyomó többségének ezt nincs hol megtanulja. Képek vannak a fejükben, olyan szeretnék lenni, mint XY médiasztár, egy idea van a fejében, egy kép, de az odáig vezetõ utat nem tudja.

Miért van, hogy nálunk, ha az emberek beszélgetnek – akár Pesten, akár Lajosmizsén –, ma már csak arról tudnak szót váltani, hogy melyik politikus hol mit mondott, mit csinált? A sajtó ugyanezt teszi, mondataikat, cselekedeteiket akármilyen érdektelen is, szóról szóra leköveti. Miért? Ennyi lenne csak az ország produkciója? Vagy rajtuk kívül nincs is élet?

– Az újságok, a televíziók valóban önmaguk rabjává váltak. Lélekölõ és romboló, ami most zajlik. Ez tölt be mindent, mintha valami démon szállta volna meg õket. A média a nyugat-európai társadalmakban és Amerikában is a nagyon nagy erõfeszítéseket tesz azért, hogy ne ezt mutassa be életként, hogy a boldogságról reális képet közvetítsen.

A boldogság tanítható?

– A boldogságra való képesség igen. Nagyon sokat tehetne ez ügyben a kommunikációoktatás. Sokszor a boldogságra való képesség egyenes arányban áll a kommunikációs készséggel.

Ma már Budapesten minden második utcasarkon van egy kommunikációs iskola, illetve minden egyetemen vannak kommunikációs szakok.

– Valóban, mégsem tanulnak semmit magáról a kommunikációról.

Akkor mit tanulnak?

– PR-t. Azt, hogy lehet valamit eladni. Önmagadat, tehetségedet, termékedet. Arról, hogy két ember hogy tud kommunikálni egymással, közeledni egymáshoz, hogy tudja megérteni egymást, arról szó sem esik.

A kutatásaik szerint mi a boldogság? Mi tesz valakit boldoggá?

– Ha összhangban és harmóniában vagyok önmagammal és másokkal; ha van jövõképem, ha vannak hosszú távú céljaim; ha úgy érzem, van helyem a világban, az országban, a családban. Vizsgáltuk, hogy alacsony végzettségû, szegény, idõs emberek közül kik az egészségesebbek, boldogabbak, és kik élnek a többieknél hosszabb ideig. Ez a felmérés az egész magyar népességre kiterjedt, védõnõk és szociális munkások egyórás interjúkat készítettek a megadott címeken, fõleg vidéken. Meglepõ eredményre jutottunk. Az eredmény: azok voltak egészségesebbek, hosszabb életûek és boldogabbak, akik tudtak adni másoknak, akik megbízhatónak tartották magukat, és akiknek a lelkiismeretét nem nyomta bûntudat. (Forrás: Hetek, Tihanyi Péter)

Belbecs